Az álruhás tudás

Jenei Ferencné egyesületét, amely az Ábécé Egyesület a Gyermekekért nevet viseli, három éve jegyezték be, ez azonban nem azt jelenti, hogy mindössze három éve kezdte küzdelmét. Hogy mi ellen? Fogalmazzunk inkább úgy, hogy mi mellett. Szeretné megtanítani olvasni azokat a gyerekeket, akikre ma hivatalból legyintenek, felmentik őket az olvasás, írás tanulása alól. Mert diszlexiásak.

Pályázata, amelyben támogatást kér a Magyart Telekomtól, olyan, mint egy segélykiáltás.
Az is. Évek óta próbálok hivatalos helyektől segítséget kapni, de hiába. Pár éve tanácsolták a minisztériumban, hogy mivel magánemberként kevés lehetőségem van képviselni ezeket a gyermekeket, alapítsak egy egyesületet, és közösen majd sokkal többet tudunk kiharcolni a diszlexiás gyermekeknek.

És?
Ekkor felfüggesztettük fiam cégében az oktatást, és megalapítottuk az Ábécé Egyesületet a Gyermekekért.

Akkor nem értem, miért kellett pályázniuk 150 ezer forintra?
Mert lényeges segítséget nem kaptunk, semmi nem változott, továbbra is csak magunkra számíthatunk.

Pedig szinte nem telik el hónap, hogy ne hallanánk a felzárkóztató programokról, már ami a diszlexiát illeti.
A programok ellen azért küzdök, mert az elmúlt évtizedek bizonyítják, hogy ezen a téren csak romlott a helyzet. Soha annyi tanulási zavarral küzdő gyermek nem volt még Magyarországon, mint most. A programokról csak annyit mondhatunk: a tények makacs dolgok. Valami gond van az alkalmazott programok körül.

Mi lehet ennek az oka?
Elterjedt az a nézet, hogy a diszlexia nem javítható. Ezt az oktatási törvény is megerősíti, az iskoláknak felemelt kvótát ad értük.
Kezdjük a legfontosabbal. A közoktatási törvény egyik paragrafusa a felmentésekről rendelkezik. Felmenti a diszlexiás gyerekeket egyes tantárgyak, tantárgyrészek értékelése alól, továbbá az idegen nyelv tanulása alól. Hangsúlyozom, a felmentés az értékelésre vonatkozik, de a gyakorlatban ezeket a gyermekeket  leírják, nem kell nekik tanulni. A szülők felé is ezt sugallják. A gond ott kezdődik, hogy a diszlexiásnak diagnosztizált gyermekek nagy százaléka nem is diszlexiás. Ők az áldiszlexiások. A diszlexia genetikai hátterét megtalálták, s eszerint száz diszlexiásnak tartott gyerekből a tizet sem éri el azok száma, akiknél az orvosi háttér megállapítható.

És a többi?
A többieknek nehézségeik vannak, de ennek oka elsősorban az oktatásban, az olvasás oktatásában keresendő. Ma már a Tudományos Akadémia munkatársa – dr. Csépe Valéria – is tapasztalja ezt a jelenséget, s kijelentette, hogy a magyar nyelvnek legeredményesebben a szótagoló, hangoztató, elemző olvasásoktatás felel meg. Ma széles választéka van az olvasókönyveknek, tizennégy féle módon tanítják az olvasást. A nagy tempó, a gyakorlás hiánya kitermeli az áldiszlexiásokat. Szülők jelezték, hogy gyermekük iskolájában szeptember végén már kilenc betűt tanítottak meg az elsősöknek. Hová rohannak?!

Mit csinál az ön egyesülete?
Kijavítjuk a diszlexiát. Azokat a betűket, amelyeket felcserél a gyerek, rendezzük. Az egész problémának ez az alapja. Ez négy-öt óra alatt megszüntethető. Ettől kezdve pótoljuk a hiányokat. A kisebbeknél ez hamarabb megy, a felsősöknél a nyelvtan miatt több időre van szükség.

Hogy jutottak el odáig olvasás nélkül?

Ezek a gyerekek nagyon okosak, az IQ-juk átlagosan száz fölött van. Hallás után megtanulják az anyagot. A felső tagozatban ma is nagyon gyakori, hogy a szülők olvassák fel nekik a leckét. A nagy probléma az, hogy megjelennek a vegetatív tünetek, hányás, hasmenés, gyomorproblémák, krónikus fejfájás, aminek orvosi háttere nincs. Naponta élnek át kudarcokat, esetenként megaláztatásokat, ami életre szóló nyomokat hagy bennük. Én azt tartom nagyobb problémának, hogy felneveljük az ifjúságnak egy olyan csoportját, amely közömbös lesz, könnyen feladja, és nem találja meg helyét a társadalomban. Volt egy tanítványom, akit pótvizsgára kellett felkészítenem. Hamar kiderült, hogy nem a képességeivel, a szorgalmával van a gond, hanem azzal, hogy nem tud rendesen olvasni. Átment a vizsgákon, majd két-három hónap telt el, mire sikerült kievickélnie abból a skatulyából, amelyre azt írták, lusta és buta. Ma előérettségizik, s kiválóak az eredményei, az IQ-ja 138 – zseni.

Ezek szerint a felmentéssel csak konzerválják a bajt, s nem segítik a gyerekeket.
Én a felmentés ellen küzdök, hogy töröljék el, mert ezzel a gyermek jövőjét törik derékba. Ez egy bumeráng. Hol talál magának olyan munkát, ahol nem kell írni-olvasni?

Mire fordítják a pályázaton elnyert pénzt?
A működésünkhöz szükséges eszközök vásárlására. Nincs nyomtatónk, fénymásolónk, telefonunk, alig tudjuk kifizetni a könyvelőt. Jó lenne, ha tudnánk nyelvtanárt alkalmazni. A diszlexiás gyermekek is képesek az idegen nyelv tanulására, de amíg a saját anyanyelvükben sem tudnak eligazodni, az idegen nyelv leküzdhetetlen akadály számukra. Jellemző a társadalom hozzáállása a tanulási zavarhoz. Országgyűlési képviselőink még az ombudsman ajánlására sem szavazták meg, hogy a diszlexiásoknak nyelvvizsga hiányában is ki kell adni a diplomát. Maradt a bevált recept: az egyetem, a főiskola vezetőjének jó szívére van bízva a diploma kiadása.Egyesületünkben tiszteletdíjat, fizetést senki nem kap. A támogatók minden forintját a foglalkozásokhoz szükséges eszközökre, a munkával kapcsolatos költségekre fordítjuk.