Akik más utat választanak

Júliusban és augusztusban a Külvárosi Tankör nevű alapítványi középiskolát támogathatja hívásonként 100 forinttal, aki tárcsázza a 1788-at. Az iskola célja, hogy ne kallódjanak el azok a fiatalok, akiket valamilyen okból deviánsnak, kezelhetetlennek bélyegzett és kitaszított a hagyományos oktatási struktúra. A tankörről Czikora Györgyi iskolavezető mesélt.

Az iskola a kilencvenes évek elejének iskolaalapítási hullámában jött létre. Két szociológus alapította egy meglévő társadalmi igényt felismerve: azok a fiatalok, akik nem passzoltak az állami rendszerbe, nem tudtak hová menni. A fiatalokat sajátos módszerekkel, de professzionális módon támogatjuk, segítjük, tanítjuk. Nálunk mentorrendszer van, amelynek az a lényege, hogy diákjaink segítséget kapnak, hogy kezükbe vegyék az életüket, felelősséget vállaljanak a döntéseikért. Egyéni, személyre szabott program szerint tesszük csoportba tanítványainkat, és próbáljuk megoldani az életproblémáikat. Ha szükséges, további szakembereket is bevonunk. De ami nagyon fontos, semmit nem csinálunk meg helyettük!

Tényleg van valódi, használható alternatívája a hagyományos, évszázadok alatt kialakult iskolarendszernek?

A társadalomnak azt kell/kellene látnia, hogy ezek a fiatalok az elmerülés helyett a saját kezükbe veszik az életüket, és többnyire jól irányítják. Nyilván innen is van lemorzsolódás, de egészen más miatt, mint egy hagyományos iskolában. Végzettségem szerint nem vagyok pedagógiai szakértő, de azt látom, hogy a hagyományos iskolarendszer egyre távolabb áll a kor szülte igényektől. Ha a pedagógusok hajlandóak lennének az ásatag oktatási koncepcióból leadni, akkor nem lenne ekkora gond az oktatással. Nagyon fontos a műveltség, a kultúra, az irodalom… de nem úgy, ahogy eddig tanították! Mi kompetenciákat – de ha ez a divatos szó nem tetszik –, készséget fejlesztünk. Többek között azért is, mert a régi típusú iskolákban erre nem kerülhet sor, ráadásul nem is volt rá szükség, mert a készségfejlesztés régebben megtörtént a családban.

Miből lehet finanszírozni egy ilyen fontos, ám „perifériás” intézményt?- Nagyon nehezen tartjuk fenn magunkat, nagyfokú proaktivitást és vállalkozó kedvet igényel a mindennapi munkánk anyagi feltételeinek megteremtése. Amíg lehetett pályázni, addig (mint minden civil szervezet) pályázatokból tartottuk fenn magunkat. Nem vagyok a siránkozás híve, de magánmecenatúra híján nagyon nehéz a dolgunk. Totálisan ki vagyunk szolgáltatva az állam packázásainak, amiről inkább nem is mesélek. A kilencvenes évek elején az állami normatívának még volt értéke, de ami mára lett belőle, az nevetséges. Szükség lenne magánmecenatúrára. A lehetséges mecénások azonban csak úgy adnak pénzt, ha beleszólhatnak a szakmai munkába. De könyörgöm, ehhez én jobban értek! Sajnos a gazdag emberek, akikre egyébként szükség van, nem gondolják úgy, hogy fontos az ő önzetlen társadalmi szerepvállalásuk. A XV. kerületi önkormányzattal viszont szerencsére nagyon méltányos, kiegyensúlyozott a kapcsolatunk: senki nem enged a saját keretelképzeléseiből, de ezen keretek között jól tudunk együttműködni.

Milyenek azok a fiatalok, akiknek ebben a furcsán változó világban kell utat találniuk?

Hatalmas a változás, sokkal gyorsabban változik a világ, mint bármikor korábban. Borzasztóan nehézzé vált az alkalmazkodás: nincsenek minták, enyésznek a normák. Régebben szép lassan megtanultunk mindent, ezzel szemben a mostani értékvesztettségből fakadó elbizonytalanodás mérhetetlen nagyságú. Ráraktunk ezekre a gyerekekre olyan terheket, amelyeknek a megoldásában nem segítünk.

Panaszkodnak is sokan a mostani fiatalokra…

Ez marhaság, mindig megvolt, hogy „bezzeg a mi időnkben…”. Szárazon és tényszerűen leírva: az esetek nagy százalékában teljesen kilátástalan a mi fiataljaink élete. És szó nincsen arról, hogy a mi diákjaink zömmel a szegény rétegből kerülnének ki. Egyetlen szempontunk van, hogy motiváltak vagy legalább motiválhatók legyenek a gyerekek.

Meddig lehet őket elvezetni?

Ez nagyban attól függ, hogy kiben mennyi tartalék van. Az a fő, hogy visszaszerezzék az önbizalmukat. Az hihetetlenül izgalmas, amikor felcsillan a szemük, s csodálkozva kérdezik: „Én mehetek továbbtanulni?!” Miért ne mehetne, ha egyszer jók a képességei, és megállja a helyét.

Mit tud minderről a „széles nyilvánosság”?

Az Adományvonal éppen azért fontos, mert nemcsak az összegyűlő adományra van égető szüksége a Tankörnek, de hihetetlenül fontos az ehhez kapcsolódó nyilvánosság is.  Társadalmi szempontból ma az a leglényegesebb kérdés, hogy ezek a fiatalok fontosak-e a magyar társadalomnak, vagy lemond róluk azért, mert kicsit mások? Azt nem igazán látom, hogy a társadalom széles rétegei látják-e a probléma igazi súlyát: tudomásul vették-e, hogy ha pillanatnyilag nem is érintettek, attól még azzá válhatnak a gyermekeiken vagy az unokáikon keresztül…