Láss

A látók és a látássérültek között nagy a szakadék. Vagy mégsem akkora az a mélység? Hidat építeni nem is olyan nehéz? A szemléletmód megváltoztatása, az előítélet falainak ledöntése akár a sportpályán vagy egy futóversenyen is elkezdődhet. A Látássérültek Szabadidős Sportegyesületének (LÁSS) célja, hogy a társadalom szélesebb rétegeinek figyelmét a látássérült emberekre, a fogyatékosok sportjára és az esélyegyenlőségre fordítsa. S ebben évek óta partner a Magyar Telekom is. Gombás Judittal, a LÁSS elnökségi tagjával beszélgettünk.

Azt tapasztaltuk – hatan látássérültek, akik később az alapító tagok lettünk –, hogy nem tudunk hol mozogni, nincs lehetőségünk a rendszeres sportolásra. Indulni szerettünk volna a Bécs–Pozsony–Budapest szupermaratonon is, de néhány próbálkozás után beláttuk, hogy csak akkor fognak minket komolyan venni, ha hivatalos keretek között pályázunk, hiszen egy egyesületet könnyebben lehet támogatni, mint egy magánszemélyt. Végül 2006 októberében megalakult a Látássérültek Szabadidős Sportegyesülete. Előttünk nem létezett olyan szervezet, alapítvány, amely rendszeres sportolási lehetőséget szervezett volna látássérülteknek.

Hogyan találnak rátok a látássérültek és azok, akik önkéntes segítőnek jelentkeznek?

A hírünk leginkább szájhagyomány útján terjed, de olykor a honlapra is rávetődnek az emberek. A Lásshoz bárki csatlakozhat, aki szimpatizál az egyesülettel, legyen szó látássérültről vagy látóról, kamaszról vagy felnőttről. Sok látó tagunk van, aki önkéntesként vesz részt egy-egy programunkon, mások rendszeresen segítenek. Rengeteget köszönhetünk a Magyar Telekomnak is, egyrészt az anyagi támogatás miatt, másrészt több segítőnk is akadt a vállalat dolgozói között. Az intraneten megjelent felhívásra – tavaly ősszel a Bécs–Pozsony–Budapest szupermaratonhoz, télen pedig a korcsolyázáshoz kerestünk kísérőket – többen is jelentkeztek, közülük hárman azóta is megmaradtak segítőknek. A Telekomnak köszönhetően sok emberhez eljut a hírünk, és ha csak egy-két önkéntes akad, már az is nagy segítség nekünk.

A segítők között, gondolom, a legtöbben szakemberek, gyógypedagógusok.

Meg fogsz lepődni, jelenleg egy gyógypedagógus sincs köztük. Sőt, általában csak civil segítőink vannak. Leginkább olyan amatőr sportolók vannak az egyesületben, vagy inkább profi amatőröknek nevezném őket, akik lefutottak már életükben pár maratont, és van annyi tapasztalatuk, hogy tanácsot tudnak adni a látássérülteknek, hogyan, milyen technikával lehet jobban futni. A korcsolyázásnál is fontos, hogy a látássérült–látó párosnak legalább egyik tagja stabil lábakon álljon. Persze van elvétve egy-két edzőnk, de bárkit szívesen látunk, akinek sportolni van kedve. Az egyik lány például a K&H-maraton váltóján találkozott velünk, meglátta a pólónkon az egyesület nevét, megkeresett minket e-mailben, és azóta önkéntesként dolgozik nálunk. Most körülbelül negyven segítőnk van, de pontos számot nem is tudok mondani, hiszen van, aki imád korcsolyázni, síelni, de esze ágában sincs futni. Ő csak a téli szezonokban csatlakozik az egyesülethez.

A honlapotokon láttam, hogy széles a sportolási lehetőségek palettája. Hogyan kell elképzelni egy edzést?

Tényleg szeretnénk minden lehetőséget megadni a sportolni vágyó látássérülteknek. Az egyesületnél lehet falat mászni, kungfuzni, lovagolni, síelni, túrázni, evezni és természetesen futni, tandemkerékpározni. Az edzéseknél a hangsúly nem a vizualitáson, hanem a verbális utasításokon van. 1+1-es rendszerben működünk, vagyis egy látássérült és egy látó sportol együtt. Az edző mondja is, és ha kell, kézzel irányítja is a látássérültet. A tornára persze több látássérült is jár egyszerre, de természetesen nem egy harmincfős mozgásórát kell elképzelni, nálunk kisebb csoportok vannak, hiszen az edző nem tud sok emberre egyszerre odafigyelni. Ha össze akarnám foglalni, az edzésekhez sok segítő kell, kis csoportok és verbális kommunikáció.

Te milyen sportokat űzöl?

Mindegyiket, amelyekre az egyesületben lehetőség van. Egyedül síelni nem szeretek, kipróbáltam, de valahogy nem kaptam rá. Az én legnagyobb szerelmem a búvárkodás. Négy éve járok Calabriába merülni, és most azt szeretném elérni, hogy itthon is lehetőségük legyen a látássérülteknek búvárvizsgát tenni. A cél, hogy minél többféle sportolásra adhassunk lehetőséget. Mert igazából minden lehetséges, csak be kell gyűjteni a szükséges információkat, meg kell tudni, hogy milyen sportágat hogyan lehet a legbiztonságosabban, akadálymentesen űzni.

Mi vonz a búvárkodásban?

Az, ami másokat, leszámítva persze, hogy nem látom a halakat. De a tengerfenéken nagyon sok mindent meg lehet tapintani: korallokat, csigákat, sziklákat. Óriási élmény, és tulajdonképpen ehhez sincs szükség túl sok extrára. Csupán egy vakvezető oktató kell, aki a látássérült kezébe jelel.

Sokan azt gondoljuk – s gondoltam eddig én is –, ahhoz, hogy egy látássérült sportoljon, komoly technikai, esetleg anyagi háttér kell, holott csak segítő emberekre van szükség.

Azt szoktam mondani, hogy szerencsére nincs annyi látássérült, hogy mindenki tudja, mire van szüksége egy vaknak a boldoguláshoz. A látók nem találkoznak minden sarkon látássérült futóval, nem akadnak össze a víz alatt jelelő búvárokkal.

A Telekom Hozzáad program keretében elnyert támogatást mire fordítjátok?

Idén is szeretnénk indulni a Bécs–Pozsony–Budapest szupermaratonon. Az adományösszeget a nevezési díjra, a szállásra, az ellátásra szeretnénk fordítani, és fontos, hogy idén is legyen szervizautónk. Tavaly pont az én bringámat kellett naponta szerelni, hol defektet kaptam, hol a váltóm törött. Tandemeket is kell bérelnünk, méghozzá olyanokat, amelyek kibírják a hosszú utat; és mint minden másnál, itt is minél jobb egy bringa, annál borsosabb az ára. Idén nemcsak tandemkerékpáros, hanem futócsapatot is szeretnénk indítani. Tavaly egy nemzetközi rendezvényünkön találkoztunk egy vak lánnyal, aki maratont szokott futni; neki meséltünk erről a lehetőségről, s annyira belelkesedett, hogy úgy határoztunk, látássérült és látó futókból álló csapatot is nevezünk.

A cél tehát egy nemzetközi csapat indítása?

Jelenleg még képlékeny a dolog, két ötleten is gondolkodunk. Az egyik, hogy egy vegyes, fogyatékos, kerekes székes és látássérült futócsapatot nevezünk be a versenyre, a másik, hogy egy nemzetközi látássérült futócsapatot indítunk. A kerekes székes futónak biztosítani kell a szállítást, az akadálymentes szállást, ez pluszköltséggel jár, úgyhogy még osztunk-szorzunk.

Mindenesetre szép teljesítmény lesz, akár futva, akár kerekes székkel teljesíti a csapat a távot!

A táv hossza miatt az az ötlet is felmerült, hogy egy nagyobb csapatot indítsunk, így rövidebb szakaszokra lehet felosztani a napi penzumot. De meglepően nagy az érdeklődés! Ma is kaptunk egy levelet egy lengyel látássérült sráctól, aki már öt maratonon túl van, és szívesen csatlakozna. Több profi futó van közöttünk, mint gondoltuk.

És miért éppen a Bécs–Budapest szupermaratont választottátok?

Egyrészt a táv és az útvonal miatt: különleges élmény hazabiciklizni Budapestre, és a versenynek sajátos hangulata van. Tavaly azt tapasztaltuk, hogy az út szélén szurkoló közönség és a versenyzők is nagyon barátságosak voltak, mindenki drukkolt mindenkinek, akár egyéniben, akár váltóban indulsz, elismerik a sportteljesítményed. A legnagyobb élményt persze az jelentette, hogy a rossz bringa és a mindennapos szerelés ellenére beértünk a célba. Az sem elhanyagolható tény, hogy a szupermaratonnak minden évben nagy publicitása van, és sokszínű is, ahol mi is egy színfolt lehetünk.

A táv teljesítése mellett üzenni is szeretnétek az embereknek?

Igen. A sportérték mellett meg szeretnénk mutatni, hogy sok látássérült nagyon jól fut vagy éppen kerékpározik, és hogy az élet minden területén jól integrálható, csak akarni kell, és meg kell találni azt az embert, aki segíteni tud ebben. Fontos, hogy elmenjünk a versenyekre, ahol az emberek láthatják, hogy mi is futunk, sportolunk.

Mit tapasztalsz, mennyire elfogadóak és segítőkészek az emberek a látássérültekkel?

Kétféle magatartásformával találkozunk: vagy sajnálkoznak, vagy felnéznek ránk, mintha hatalmas csoda lenne az, ahogyan élünk, hogy teljes életet élünk. Fontos feladatunk, hogy elfogadtassuk, a látássérült is ugyanolyan ember, mint bárki más, az összes jó és rossz tulajdonságával együtt. Nyilván az élet egyes területein sokkal több segítségre szorulunk, mint mások, de ha ezt megkapjuk, ugyanúgy tudjuk élni az életünket, mint bárki. Azt látom, hogy egyre jobban terjed az önkéntes szellemiség, egyre több segítő jelentkezik az egyesületünkhöz is.

A mindennapi életben mennyire könnyen boldogultok?

Szerintem Budapest elég élhető város. Meg lehet tanulni közlekedni, vásárolni. Persze vannak korlátaink, egy pláza például nem élhető egy látássérült számára, sokszor azt sem tudjuk, melyik az ajtó, melyik a kirakat. De megvannak a trükkök, hogy mi az, amit egy kicsit másképpen kell csinálni. Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik.