Mit az élet adhatott...

Miskolc és környéke. Sokan felszisszennek, ez problémás térség. Itt dolgozik és küzd a fogyatékos gyerekekért egy alapítvány. A kérdéseket mi tettük fel, de a válaszokat Sarvajczné Molitorisz Gabriellától, az alapítvány egyik gyógypedagógusától kaptuk meg. Többek között arra, hogy miért nem legyintenek a problémák hallatán, miért nem lenne jó, ha magukra hagynák azokat, akik amúgy is az élet perifériájának a szélén vannak. És mi a jobb, ha az elesetteket elkülönítjük, vagy ha bevonjuk a többiek életébe? Borzasztóan aktuális, megoldásra váró kérdések ezek, s nem is lehet rájuk egyetlen választ adni.

 „Alapítványunk és Miskolc egyetlen olyan általános iskolája, amely különféle sérült gyermekeket nevel és oktat szegregált formában, immár évtizedek óta dolgozik azon, hogy a fogyatékkal élők egyenrangú tagjai legyenek a város és a tágabb társadalom életének. Ebből a célból íródott a programunk is. 

Olyan versenyt szerveztünk a gyermekeknek, amelynek nincsenek vesztesei, amelyet együtt, egy nagyobb, közös cél érdekében kell végigjátszaniuk. Kincseket keresünk, mert valódi kincsnek tartjuk a mozgás örömét, a hagyományokat, a múlt tiszteletét és a tudást, amely segít eligazodni az élet útvesztőjében. A kulcsszavak az »együtt« és a »játék«. Együtt, mert az egymás ellen való öncélú versengés csak ellenfeleket és agressziót szül, mi pedig éppen az összetartozást, a közösség élményét szeretnénk erősíteni. És játék, mert a virtuális valóság szinte teljesen kiszorította a gyermekek életéből a természet szépségeit, a felfedezés örömét, a közös sétákat, beszélgetéseket.  

Persze nekik is fontos a számítógép, a mobiltelefon és a modern világ egyéb új vívmányai, hiszen ezeknek a segítségével még könnyebben léphetnek ki a szegregált iskola kereteiből a rohanó forgatagba. Meg szeretnénk azonban láttatni a való világ szépségeit is, megismertetni és megszerettetni a várost, ahol élnek, amelyben, amelyért dolgozni fognak. 

Gyakori kérdést vet fel a szegregált oktatás: jó-e elkülöníteni a sérülteket, vagy engedjük el a kezüket az épek között? A választ maga a gyógypedagógia adja meg, amelyben az az elv, hogy egyetlen gyermeket sem szabad előre gyártott kis dobozokba bekényszeríteni, hanem nekünk, gyógypedagógusoknak kell olyan egyedi darabokat készítenünk, amelyek minden sérült gyermek számára kényelmesek. Van tehát, akinek a szegregált iskola a megfelelő, van, akinek az integráció. Ott is mellettük vagyunk azonban, mert a túl magas követelmény vagy a pedagógus figyelmének csökkenése kudarchoz, később pedig komoly magatartás-problémához vezethet. A külön nevelt, sérült gyermekeket pedig ahhoz, hogy felnőtté válva a lehető legkevesebb nehézséggel éljenek ép társaikkal együtt, rendszeresen ki kell vinnünk az iskola védett falain túlra. Ezt is szolgálja a programunk. 

Huszonnyolcadik éve dolgozom gyógypedagógusként. Ez alatt az idő alatt nem lett kevesebb a sérült gyermek, valami azonban megváltozott. Nagyon sok a szegény család, akik például két autóbuszjegyet sem tudnak megvenni a gyermeküknek, hogy elmehessünk akadályversenyre egy kicsit távolabb a belváros zajától. Szerencsére mindig akad néhány gyógypedagógus az iskolában, aki pótolja a hiányzó jegyeket, hogy a gyermek ne csak sóvárgó kirekesztettként gondoljon a többiek szórakozására. A mi városunkban talán az átlagnál gyakoribb a pénztelenség, sok a halmozottan hátrányos helyzetű gyermek, és bizony a sérült gyermekeket nevelő iskola is hátrányos helyzetű, nem csak a tanulóink. Hozzánk már nem jutott el a Sulinet program, az interaktív táblát is magunknak kell valamilyen külső segítséggel megszerezni, ha azt szeretnénk, hogy a lehető legszínvonalasabban taníthassuk a hozzánk járó gyermekeket. Mert nagyon kevés a támogatás, amelyre számíthatunk. Lassan már a krétát is pályázati pénzből vásároljuk. Pedig örök igazság, hogy ha több energiát, segítséget, pénzt fektetünk be a sérültek oktatásába, annál többet tesznek le majd ők a társadalom közös asztalára. Ezekből a gyermekekből kiváló munkások válnának, ha lehetőséget kapnának a bizonyításra.  

Lehetőségük azonban nagyon kevés. Nem tanultunk meg együtt élni a sérült emberekkel, ahogyan lassan azt is elfelejtjük, hogy családban hogyan kell élni. Vagy sajnálattal, vagy elmeneküléssel reagálunk a műlábát lecsatoló mozgássérültre az uszodában, pedig nem lenne nehéz észrevenni, hogy legtöbbször nem is segítség kell a sérült embereknek, hanem tökéletes elfogadás – amelyre minden embertársunknak szüksége lenne. Az a tapasztalatunk, hogy mostanában a sérült gyermeket nevelő családok egyedül maradnak, elkopnak a barátok, le kell mondani a munkáról, és nincsen pénz nyaralásra. Csak bámuló tekintetek és megjegyzések vannak, bárhol, bármerre járnak gyermekükkel. 

Való igaz, nem könnyű szeretni azokat a más normák szerint élő, halmozottan hátrányos helyzetű gyermekeket, akik nehezen tűrik a kötöttségeket, az általunk alkotott szabályokat. A mi iskolánkban azonban nem gondolja mindenki úgy, hogy a be nem tartott szabályok mellé még újabbakat kell alkotni, büntetni kell minden apró vétségért. Egyre többen járunk azon az úton, amely az elfogadást, a szerethető, élményt adó iskolát kínálja a drill helyett. Persze nekem könnyű, hiszen egyik legnagyobb élményem egy családlátogatás alatt született. Egy olyan roma családnál jártam, ahol a nagymamának és az édesanyának egy osztályba járt a gyermeke. Kicsi konyhában, egy nagy ágyon sok-sok apró gyermek játszott. A nagymama a szobából kihozott egy széket, majd egy ropogósra vasalt, hófehér csipketerítővel leterítette, így kínált hellyel. Ő majd 50 éves volt, én 25. Ezt a tisztelet belém ivódott. Akik nem értenek egyet az elveimmel, valószínűleg soha nem éltek át ilyen élményt. Egyre többen vagyunk, akik megértjük, hogy a romák más tempóban élnek, de a tisztességnek vagy annak hiányának ehhez semmi köze. Mint ahogy a szegénységnek sincs a becsületességhez. Ezek a szülők iskolába járatták a gyereküket, és azt mondták nekik, hallgassanak a tanító nénire. Hogy más színű a szoknyájuk, hogy hangosan beszélnek? Ez már az ő dolguk. 

Hogy mit tennék, ha lenne egy varázspálcám? Suhintanék egyet, és nem születne több sérült gyermek. A családok boldogan élnének, én pedig kereshetnék magamnak egy másik olyan hivatást, amelyre ugyanazt elmondhatnám, mint a gyógypedagógusságra: ha százszor születnék, akkor is ezt szeretném csinálni.”