A világ változik, a dal marad

Év eleje óta zajlik Halász Judit országos koncertturnéja, ősszel pedig a mozikba került Csiribiri című egész estés koncertfilmje. A film elkészültét és a művésznő fellépéseit támogató T-Home az országos bemutató előtt jótékony célú vetítést szervezett vidéki és budapesti hátrányos helyzetű gyermekek számára, ügyfelei számára pedig internetes játékot indított a filmre szóló belépőjegyekért. A sajtótájékoztatóval egybe kötött premiervetítésen a filmet rendezőként és producerként jegyző Rózsa János mellett olyan alkotótársak dicsérték Halász Juditot, mint Bródy János, Szörényi Szabolcs, Cipő (Bódi László) és Tolcsvay László. A film megnézése után alkalom nyílt arra, hogy Halász Judittal beszélgessünk.

Milyen érzés méltó körülmények között, az alkotótársakkal együtt látni a filmet?

Én még az izgalomnál tartok, rágom a körmömet, figyelek és hallgatózom, mert, ha színpadra állok, mindig van közvetlen visszajelzés, és tudom, mire számíthatok. Ennél a filmnél viszont még nem ismerem a reakciókat.    

Végignézve a filmet, hiányérzetet legfeljebb az okozhat, ami nem fért bele…

Aki úgy ül be a moziba, hogy nem tudja, mi ez a film, esetleg azt várhatná, hogy az életemről kicsit többet tudhat meg…

Önnek miért fontos a film?

Nekem mindig fontos lett volna, hogy megmutassam azt, amit a színpadról láthatok. Színészként nem lehet lenézni a színpadról, hiszen a szerep adta elfoglaltság köti a művészt, de amikor koncertezem, az a feladatom, hogy tartsam a nézőkkel a kapcsolatot. Az első koncertjeimen nem volt még beszédes kapcsolat, csak elénekeltem a dalokat, s esetleg elmondtam közben egy mesét. Lassan-lassan ráébredtem, hogy a gyerekek igénylik a személyes kapcsolatokat. Részben emiatt nagyon sok minden átalakult a koncertjeimen… és ezeket a dolgokat igazában a gyerekek alakították, nekem az volt a szerepem, hogy „jó csápokkal” érzékeljem, hogy mit szeretnének. Ma már például tudom, hogy sok olyan dal van, amit nagyon szeretek, és a gyerekek is szívesen hallgatják otthon az ágyban. De, ha színpadon énekelném, akkor elaludnának.

A világ változik, állítólag a gyerekek is mások…

... de a dal ugyanaz marad!

Éppen ezért jogos a kérdés: tényleg annyira „másmilyenek” a gyerekek, mint régen?

Én ezt a koncertjeimen nem érzékelem. A gyerekek ugyanilyennek születtek ezer évvel ezelőtt is, csak az őket körülvevő világ változik, és nem csak technikai értelemben. Új, ismeretlen kihívások elé néznek, s közben a felnőttek gondolkoznak azon, hogyan hat ez a gyerekek lelkére. Én nem tudom, a saját unokáim még túlságosan kicsik ahhoz, hogy rajtuk lássam. Azt hiszem, a gyerek lényege ugyanaz, és rajtunk múlik, hogy mennyire figyelünk. Nekem három unokám van, mindegyik öt év alatti, és mindegyik egyszerre kérdez, és azonnal akar választ.

Miért nincs Halász Juditnak „konkurenciája”? A gyerekeim ugyanúgy az Ön dalait hallgatják, mint én egykor…

Van néhány előadó, akik jó és értékes dolgokat csinálnak gyerekeknek… persze, kicsit másképp, inkább népdalos alapon. De azt hiszem, alapvető szemléletváltásra lenne szükség ebben is. Már anyaként megismertem azt a mondatot, hogy „ez jó így, úgyis csak a gyereknek lesz”. Ez a „csak” hihetetlenül bántó és degradáló. Én ez ellen a szemlélet ellen hadakozom minden porcikámmal: a munkatársaim (az én ízlésem szerint) a magyar könnyűzenei élet legjobbjai közé tartoznak. A versek, amiket kiválasztok, nem gyerekversek, hanem olyan versek, amiket a gyerekek is megérthetnek. Felelősség terhel ebben mindenkit, aki alkotó, vagy bármiképpen közszereplő.

Ebben a furcsa világban mennyire fontos, a T-Home támogatása?

Erre nagyon őszintén tudok válaszolni. A művészet nem él meg önmagában, pénz nélkül semmit nem lehet csinálni, és ez már nagyon rég óta így van. Nem akarom magam Michelangelóhoz hasonlítani, de az ő életműve sem lehetne teljes, a nevét sem ismernénk, ha nem lettek volna támogatói. Ha a T-Home és mások arra szánják anyagi lehetőségüket, hogy segítsenek valakinek, akkor boldog vagyok, mert tudom, hogy jó ügyeket támogatnak.