Színház az egész világ

Az év utolsó két hónapjában az 1996 óta működő Káva Kulturális Műhely drámapedagógiai törekvéseit és ezen keresztül egy nyitott és felelős társadalom megszületését támogathatja hívásaival, aki tárcsázza a 1788-at. A társulat működéséről és a színházi nevelés fontosságáról Mikó Krisztina kommunikációs vezetővel beszélgettünk a Marczibányi téri „főhadiszálláson”.

Ez egy színházi neveléssel foglalkozó társulat, amely erkölcsi problémákra reflektál, mikro- és makrotársadalmi gondokkal kapcsolatban felmerülő nevelési kérdéseket próbál megválaszolni a színház eszközeivel. Meggyőződésünk (és a kutatások is azt mutatják), hogy a gyerekeknek nem elég a kimondott szó, mert a szavak igazi értelme gyakran elvész. Sokkal könnyebben célt ér az élmény. Élje át a gyerek kontrollált körülmények között, hogy milyen lehet bántalmazottnak, bántalmazónak lenni vagy éppen mindenkit átverő drogosnak. Ha ezt színházi eszközök segítségével megélheti, akkor sokkal jobban átlátja a világot, és saját meggyőződésből csinál vagy nem csinál bizonyos dolgokat.

Ez tényleg jól hangzik, de miként kell elképzelnünk?

Színházi rendezőkkel, díszletekkel, jelmezekkel dolgozunk, de a színház nem öncél, hanem eszköz. A színházi és a pedagógiai részek felváltva követik egymást. A gyerekek nem csak megfigyelők, és nem is kell tapsolni a végén. Az élményszerűség miatt fontos, hogy a gyerekek bekapcsolódva írói, rendezői, sőt szereplői lesznek a darabnak.

Gondolom, ekkora munkát nem lehet elvégezni egy osztályfőnöki óra alatt.

A foglalkozások minimum háromórásak, mert a hatáshoz szükség van ennyi időre. Van egy-egy téma, amelyet hosszas kutatások után választunk ki az adott korosztálynak. Ehhez általában keresünk egy klasszikus darabot, például a Bábok című foglalkozásnak Georg Büchner
(1813–1837) Leonce és Léna című színdarabja az alapja. Van olyan előadás is, amelyhez a szövegkönyv improvizációs játékok során alakult ki.

Válasszunk ki egy ilyen improvizációs alapú darabot azok kedvéért, akik nem ismerik a Kávát!

A Hinta című darab 11–13 éveseknek szól. A „hívószavak” az erőszak, az agresszió, az áldozatként létezés és az áldozattá tétel. Ezek valamilyen fokon minden közösségben megjelennek. A darab Áronról szól, aki (nem tudjuk miért, de) mindennap nagyon nehéz szívvel elmegy a játszótérre, ahová megérkezik három osztálytársa, akik nem mondanak semmit. Áron mégis tudja, hogy neki most le kell vennie a cipőjét, be kell állnia a hintába, és a többiek lökni fogják őt, hiába könyörög, hogy ne tegyék.

Elvileg egy játszótér a felszabadultság helyszíne.

De nem ebben az esetben! Két elgondolkodtató dolog van: miért megy oda, és miért nem kér segítséget senkitől? Ezeket a kérdéseket járjuk körül.

Miként lehet a közönségből közösséget teremteni?

Nagyon fontos, hogy mindig egy iskolai osztály érkezik, mert így eleve egy viszonylag zárt közösségről van szó. Aztán a drámapedagógiai részben ezt a közösséget csoportokra bontjuk, és minden kérdést több oldalról közelítünk meg. Nincs olyan, hogy valaki csak jó, vagy csak rossz. Nincsenek előre megírt „jó válaszok”, a Káva feladata a kérdezés. A színészek hihetetlenül koncentrált munkát végeznek, hiszen negyed órát, húsz percet játszanak, aztán a nézőkkel beszélgetnek, majd visszamennek a színpadra. Mácsai Pál nemrég járt nálunk, és azt mondta, hogy „Gyerekek, ezt én nem tudnám csinálni.”

Gondolom, manapság nem lehet megkerülni az egymástól különböző kultúrák együttélésének kérdését sem.

Dráma-Drom programunkban roma és nem roma fiatalok integrált közösségeivel dolgozunk. A program jelenleg a „nyóckerben”, a Kesztyűgyár Közösségi Házban működik. Minden héten ott vagyunk két órát, aminek a vége, hogy létrejön egy színházi előadás, amely teljes egészében a fiatalok munkája. Ebben a közösségben is azt tapasztaljuk, hogy a dráma, a színjátszás nagyon sok kompetenciára hat.

Jó lenne, ha mindez nem csak a fővárosiaknak jutna.

Céljaink közé tartozik, hogy a Budapest-központúságot kicsit csökkentsük, ezért arra törekszünk, hogy országosan minél több társulat alakuljon, és ezek hálózattá szerveződjenek. Mi ehhez tanácsadással tudunk hozzájárulni. Most vidéken nyolc jól működő társulat van, akiknek anyagi és menedzsmentbeli segítséget adtunk az induláshoz. Ha kérik, nyomon követjük a foglalkozásaikat, elmondjuk a véleményünket, figyelünk rájuk. Budapest első és Közép-Európa legnagyobb színházi-nevelési társulata vagyunk. Talán éppen ezért nyertünk az EU-tól a Comenius-program keretein belül pénzt arra, hogy összefogjuk azt a tizenkét ország részvételével zajló kvantitatív kutatást, mely szeretné bebizonyítani, hogy a dráma a kulcskompetenciák fejlesztéséhez elengedhetetlen. Drámával bármit lehetne tanítani. A végső cél, hogy ennek alapján egy Uniós törvényjavaslat szülessen, és a dráma mint módszer terjedni tudjon. Mostanában két ország is felkért minket, hogy a náluk kialakítandó színházi-pedagógiai társaság létrehozásához adjunk szakmai segítséget.

Mennyibe kerül egy ilyen foglalkozás?

A foglalkozásokat térítésmentesen adjuk, de ettől függetlenül nekünk ki kell számolnunk a költségeket. Az összeg talán ijesztőnek hat, de reális: körülbelül százhetvenezer forintba kerül egyetlen előadás. Az Oktatási Minisztériumtól kapunk támogatást, de költségeink nagyját hazai és külföldi pályázatokból fedezzük. Fontos, hosszú távú célunk az lenne, hogy találjunk egy stratégiai partnert.

Nyilván minden forintnak helye van…

Az Adományvonalon összegyűlő pénz célja, hogy megőrizhessük a térítésmentességet, hiszen gyakran olyan közösségekhez kell eljutnunk, akik ezt nem engedhetnék meg maguknak. Ha pedig pénzt kell kérnünk, akkor a leginkább érintettek rekesztődhetnek ki.

Sokszor úgy tűnik, hogy a pillanatnyi „tűzoltás” miatt megfeledkezünk a jövőről.

Éppen ezért mi a jövő nemzedékét formáljuk, hogy a mai gyerekek felnőve képesek legyenek szembenézni az őket körülvevő világgal. Cégek esetében ezt ma úgy hívják, hogy „társadalmi felelősségvállalás”, de ez csak akkor válhat valósággá, ha az egyén szintjére lebontva megvalósul.