Iskola az élet szélén

Ki hinné, hogy van, amikor a gyereknek a tanulás az öröm, amikor az iskolába nem járás a keserűség. Beteg gyerekekről van szó, akik nem pár napig kényszerülnek kórházba, hanem sok esetben többet vannak bent, mint kint. Az ő szociális izolációjukat akadályozza meg a Kórházpedagógusok Egyesülete. Hát, ez kicsit furán hangzik.
Mi is ez a szociális izoláció? – kérdezzük Kocsis Krisztát, a program felelősét.   

Ön találta ki ezt a programot?

Gondoltam rá én is, de nem én valósítottam meg. Tíz éve működünk Kórházpedagógusok Egyesülete néven, változatlan célkitűzéssel: a hosszas kórházi ápolásra szoruló, három és tizennyolc év közötti gyerekek felzárkóztatása azokhoz, akik élik a megszokott, egészséges életüket. Elsődlegesen az a cél, hogy ne maradjanak el az óvodai, iskolai elvárásoktól, sok esetben azonban a tanagyag elsajátítása helyett sokkal fontosabb, hogy a lelket tartsuk bennük, hogy elfeledtessük a helyzetük okozta nehézségeket, a fájdalmat. Engem ez vezérelt nyolc éve az akkor már két esztendeje működő csapathoz való csatlakozáshoz. A kórház falitábláján láttam, hogy itt kórházpedagógusok dolgoznak, s rögtön tudtam, köztük a helyem.Magam óvó néniként kerültem az eleinte cserélődő munkatársak sorában. Nehéz ez a munka, és semmilyen szakmai segítségünk nem volt kezdetekben, mivel nincs ilyen irányú képzés. Mentünk a saját eszünk és szívünk után. Három-négy éve már állandónak mondható a gárdánk, összehangolódtunk. A kórház is befogadott minket, eleinte megtűrtek, ma már támogatnak.
Felsőbb szinten pedig nem tiltanak, ami azt jelenti, hogy nem igazán tudnak mit kezdeni velünk, támogatást nem kapunk, de előteremthetjük magunk azt az évi 15 millió forintot, ami a működésünkhöz kell. 

Mitől lett a tűrésből támogatás a korház részéről?

Attól, hogy az osztályokon tapasztalták, könnyebb a gyógyítás, ha a kiszolgáltatott beteg gyerekek félelmeit, szorongásait valamivel oldani tudják, ám erre az orvosoknak, az ápolóknak se idejük, se szaktudásuk nincs. Előbb egy sarkot kaptunk, majd az idők folyamán már egy kórtermünk lett, ahol a foglalkozásokat tartjuk. Sok esetben közvetlenül is mérhetőek az eredményeink. A foglalkozások során a gyerekek vérnyomása, láza alacsonyabb, s fájdalmak is szűnnek vagy csillapodnak. Ma már nem mi zavarjuk a nővérkék, orvosok munkáját, hanem sok esetben ők maguk jönnek be a foglalkozásokra cserélni az aktuális infúziót, vérnyomást mérni. 

Mennyire változtatja meg a gyerekek személyiségét a betegség?

Hetekre, évekre négy fal közé bezárva élni még felnőttnek sem könnyű. Volt, aki az összes keservét a tanulás ellen fordította, s mi ezt elfogadtuk, abbahagytuk vele a tanulást, s másként tartottuk a kapcsolatot. A fontos az, hogy valami módon elérjük az együttműködést.
Célkitűzésünk, hogy sikerélményt éljen át, az önbizalma erősödjön, s ha ez nem a tanulással érhető el, hanem rajzzal, kerámiázással, akkor azzal tesszük. Lényeg, hogy bizalommal legyünk egymás iránt.
Szép eredményeket érünk el a zenével, legyen az zenehallgatás vagy aktív zenélés. Volt egy kislány, aki soha nem sírt, mert azt mondta, ezzel fájdalmat okozna anyukájának. Keményen tartotta magát, s csak a zenehallgatás során potyogtak a könnyei, akkor könnyebbült meg, azt mondta, elege van, nem bírja tovább, sírnia kell.
Egy másik kislányról a zene során derült ki, hogy mennyire fél attól, hogy meghal, mert volt egy rokona, aki pont annyi évesen halt meg ugyanabban a betegségben, mint ő, mint amennyi éves ő most. Soha nem beszélt erről a félelméről, a zene előhozta, s megkönnyebbült, hogy beszélhet róla.
Nagyon sok mélyre ásott félelmet, szorongást oldunk fel a firkákkal. Nem kell ehhez szépen rajzolni, mégis nagyon önkifejező módszer. Megbeszéljük, mit lát bele, mire gondol.  

Kérdeznem sem kell, hogy élvezik-e a gyerekek a foglalkozásokat.

Oly mértékben élvezik, hogy el is nevezték bulinak. S mindent megtesznek, hogy ott lehessenek. Volt egy ötéves kisfiúnk, akinek azt mondták, csak akkor jöhet, ha lemegy a láza. Egy hétig küzdött, és a szerdai foglalkozásra lázmentes lett. Tolószékben jött, de mint egy hős. Azt mondtam, annyit küzdött, mint egy olimpikon, mert ehhez nagyon sok energia kellett. 

És önök?

Nekünk ez fájdalmas élvezet. Azt szoktam mondani, életet nem mentünk, csak egy csepp boldogságot adunk az életükhöz, néhány boldog pillanatot szerzünk.
A gyógyulás lelkiállapot kérdése is, s a kezelések, a terápiák eredményességéhez szükség van a betegek akaraterejére is. S hogy legyen kitartásuk, ahhoz van szükség ezekre a boldog pillanatokra. 

Hogy fogadják a korházból visszatérteket a régi osztálytársak?

Ez is része a munkánknak, hogy felkészítsük a befogadókat. Ha tehetjük, egy rendkívüli osztályfőnöki órán beszélünk a gyerekekkel. Azt kell elérnünk, hogy ne tekintsék tabunak a betegséget, ne féljenek a visszatérőktől, hogy tudják, nem fertőznek. A félelmeiket, az előítéleteiket kell legyőznünk, hogy ne stigmatizáljanak. Hogy tudják, ugyanaz a Pisti tért vissza közéjük, aki pár hete vagy éve elment, s éljenek vele együtt változatlanul, vonják be a maguk hétköznapjaiba. Érdekes, hogy ez a kamaszkorban a legnehezebb.  

Önökön ki segít?

Talán egy pályázat… Ez a kiégési jelenség minket is fenyeget, de egyelőre nincs arra lehetőség, hogy szakembereket alkalmazzunk a magunk támogatására, ezért magunk segítünk magunkon. Gyakran tartunk esetmegbeszéléseket, újra és újra elmondjuk egymásnak, mit érzünk, a ventiláció igen jó módszer. Támaszkodhatunk egymásra itt az egyesületen belül. A másik módszerünk a szabadság, az az idő, amikor kikapcsoljuk magunkat ezerszázalékosan. Nálunk sajnos az esetek többségében a siker is kudarccal jár, ezt valóban nagyon nehéz elfogadni és feldolgozni. De ha nem tennénk azt, amit teszünk, sok gyereknek az a kevés idő még nehezebb, még fájóbb lenne. Hát, ennyi, amit tehetünk.