Mindenkinek becsengettek

Csak egészséges legyen – mantrázza minden kismama, mert boldog szeretne lenni, mert boldog gyermeket szeretne, s ennek feltétele, hogy minden a helyén legyen. Egy aranyos babáról álmodik, akit mindenki megcsodál, akiből majd orvos lesz, színész, űrhajós vagy… Azután megszületik egy kissé vágott szemű baba, az anyuka mosolyog, s nem érti, az orvos miért kérdi, hogy hazaviszi, vagy vegyék állami gondozásba. A szülők az előbbit választják, s rájönnek, hogy a baba életcélja, hogy boldoggá tegye őket. Nincs nála kedvesebb, nyitottabb, hálásabb gyerek. Igaz, sokan megbámulják az utcán, vannak, akik félnek tőle, de a gyerek bizalma töretlen, idegenekkel is kezet fog, bemutatkozik nekik. Ő a Down-szindrómás emberke.

Mondhatjuk, hogy a Down Egyesület célkitűzése, hogy ne bámulják meg ezeket a gyerekeket?

Nyugodtan csodálkozzanak rájuk, nézzék meg őket, magam is hosszasan megnézek valamit, ami más, mint amit megszoktam, ami felkelti az érdeklődésemet – mondja az egyesület vezetője, Kisari Károly . – Az egyesületünk célkitűzése ezen túllép, azt szeretnénk, hogy ne problémája legyen a társadalomnak egy ilyen kisgyerek, majd a felnőtt, hanem befogadják, legyen hasznos tagja a közösségnek, mint bárki más.

Ez kétoldalú dolog.

A Down-gyerekek – mint valamennyi más adottságú – szeretnének beilleszkedni, s ha a többség segítőkészen, türelemmel viszonyul a helyzetükhöz, akkor rajtuk nem múlik.

Mi kell ehhez?

Elsősorban az oktatás átalakítása. Az integráció, a korai fejlesztés, az elhelyezkedés elősegítése, a képességek felismerése.

Bocsánat, de a csapból is ezek folynak, nincs nap, hogy ne hallanánk erről a médiában.

Az, hogy beszélnek róla, még nem jelenti azt, hogy a valóságban is úgy van. Aki más, azt nem felmenteni kell a nehézségek alól, hanem meg kell tanítani őt és a környezetet arra, hogyan lehet leküzdeni, megoldani a problémákat. A dolog hardverrésze az akadálymentesítés, a szoftver pedig az oktatás. Ha kiskorukban elkülönítjük a többségtől a kisebbséget, felnőttkorukban sem lesz esélyük arra, hogy teljes életet éljenek. S akkor lesznek csak igazán nyűg mindenki nyakán.

Ez az integrált oktatás igen felemásan fogadott dolog. Vannak, aki azt mondják, igenis különös bánásmódot, speciálisan felkészített pedagógust igényelnek a sérülésekkel küszködő gyerekek.

Ez nem mond ellent annak, amit mi szeretnénk. Lehetne például a kéttanítós metodikát alkalmazni. A hagyományosan képzett óvónő, tanító, tanár mellé kell egy specialista. Egy olyan jól képzett oktató, aki a fejlesztésre, a felzárkóztatásra van a gyerekek mellett. Hogy úgynevezett gyógypedagógiai intézetekbe járatják őket – és most beszéljünk csak a downosokról –, annak már eleve „leírás” jellege van. Akit nem kényszerítenek arra, hogy többet és még többet hozzon ki magából, természetesen az adottságok figyelembevételével, az tényleg nem lesz másra képes, mint hogy elvegetáljon valamelyik szociális foglalkoztatóban.

S felesleges munkájával gazdagítson élelmes vállalkozókat. Nem szeretnék ünneprontó lenni, de ilyenekről is hallani.

A támogatásokkal lehet élni, s persze visszaélni is. Az állami támogatások szükségesek, de a civil mozgalmak eredményesebb, célzottabb támogatást jelenthetnek a rászorulóknak. Közelebb vagyunk a problémához, jobban tudjuk, hogy milyen segítségre van szükség. Visszatérve az integrációhoz: sokaknak megoldhatatlan a mai rendszerben száz kilométereket utazni, hogy a gyereket megfelelő iskolába, foglalkozásra vigyék, mert, mondjuk, csak a megyeszékhelyen van ilyen iskola, intézmény. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha ezeknek a gyerekeknek helyben, esetleg kis létszámú helyi iskolákban tudnák megoldani a tanítását. Maradnának ott, abban a környezetben, ahol az életük amúgy is zajlik.
Egy szó, mint száz, nem lelkesedem az újraelosztó módszerért. Olyan körülmények kellenének, hogy a szülők maguk tudjanak választani a lehetőségek közül.

Hogy fogadják az egészséges gyerekek a másságot? Az angyali arcok olykor kegyetlen lelket takarnak.

Tény, hogy nem egyszerű, de mindenkinek meg kell kapnia a maga pofonját. Ezért van ott a pedagógus, hogy ezen átsegítse a gyerekeinket, hogy tanítson és védelmezzen. A konfliktusokkal a sérült gyerekeknek is szembe kell nézniük, s meg kell oldaniuk a beilleszkedésüket.

Fel kell készíteni őket az önvédelemre?

Miért ne.

Mi a helyzet a nagyvilágban? Mások, máshol hogy csinálják?

Alkalmam nyílott megismerkedni más országokban alkalmazott módszerekkel, s legjobban a spanyol módszer tetszett, ott igen nagymértékű az érzelmi megközelítés. A dánok a szakmai módszerekre esküsznek. Mind a kettő igen eredményes.

Ha osztályozná a magyar módszert, egy tízes skálán hányast adna?

Nagy jóindulattal hatost.

Miben tud segíteni a Magyar Telekommal való együttműködés?

Igen hasznosnak bizonyult az Adományvonal. A pénz mellett ezek az akciók a figyelemfelhívást is szolgálják. Az eredményes munka nem nélkülözheti a környezet hozzáállását, a társadalom befogadókészségének mozgósítását. A „Mindenkinek becsengettek” programhoz kaptunk pénzt a Telekomtól. Ez egy olyan közösségi portál, amely segíti a programunk országos megismertetését, és összegyűjti azokat az embereket, akik úgy gondolják, az oktatás a fenntartható fejlődés kulcsa. A program kiindulópontja, hogy az esélyegyenlőség alapja, hogy az oktatáshoz egyenlő feltétellel jusson mindenki.
Ezt szolgálja a honlapunk, a mindenkinekbecsengettek.hu.